Kölcsönösen előnyös alkut köt a jó oldal képviselője a rosszal, és ezt ugyan csakis ő hiszi el a kezdetektől fogva, ám az informátor-likvidátor kapcsolat évtizedekig fennmarad. A Fekete mise világoskék szemű, kopaszodó gengsztere például olyan zseniális, hogy Johnny Deppbe sokan újra, méltán szeretnek majd bele. A film csütörtökön került a mozikba, mi már megnéztük.
Az április óta premierjére váró
Fekete mise (Black Mass) nem a Sátánról vagy a Gonoszról mesél, és ennélfogva még csak nem is Johnny Depp fantasztikus, rémisztő átváltozásáról, hanem inkább a kárhozatról. Az egyre nyilvánvalóbb gyötrelemről, a kikerülhetetlen szerencsétlenségről, egy munkahelyi helyezkedést segítendő döntés életre szóló következményeiről, arról, hogy egy tehetségtelen FBI-ügynök mivé lesz, ha eladja a gyerekkori kapcsolatát a cégnek.
Mindezt azért érdemes végig szem előtt tartani, mert így elkerülhetők az olyan összevetések, melyek akár a ’70-es és ’80-as években készült, Coppola-, Scorsese-, DePalma- és Leone-féle amerikai gengszterfilmekhez, akár a ’90-es években készült Tarantino-féle ponyva-alvilágához, vagy akár az utóbbi években moziba küldött eklektikusokhoz viszonyítva próbálja meghatározni James „Whitey” Bulger filmre vitt történetének milyenségét. A
Fekete mise ugyanis nyílegyenes utat választott: egy valódi történet szinte lineáris elmesélését. Amennyire az 53 millió dolláros büdzséjéből futotta, dokumentarista felhanggal rekonstruálta az ír gyökerű, dél-bostoni maffiacsalád történetét, melynek feje egy ravasz és könyörtelen besúgó volt, és akinek öccse egy jobb sorsra érdemes, gyakorló szenátor lett.
(Bulger valós történetéről bővebb írást olvashat a heti HVG-ben.)Scott Cooper ebből az alapanyagból egy realista portrét épített fel. Nincs lassított felvételen kiloccsanó agyvelő, nincs öncélú szadizmus, ahogyan nincsenek emberfelettiként ábrázolt jók vagy gonoszok sem. Tarkólövés, parkolóban ismétlőpuskával kivégzés igen, de mindez a hideg, számító logikára és a feltétlen hűségre felhúzott rugót mozgató energia, mely az utolsó pillanatig aszerint rángatja meg a szereplőket, hogy a főnök elől/körül mindenki bármikor kiiktatható és eltakarítható.
A rendező két korábbi munkáját visszaidézve – Őrült szív (2009), A harag tüze (2013) – ez a megoldás egyáltalán nem mondható meglepőnek. Noha a műfajba friss vért pumpáló formanyelvi kísérleteknél ma nagyobb a visszhangja annak, hogy Cooper a
Fekete misével megmentette Johnny Depp – évek óta egyhelyben járó és egyre sekélyesebb – filmvilágbeli renoméját, ám ezen a kétségkívül megszolgált hype-on túl azt is látni kell, hogy a rendező e már-már tarantinói szinten jegyezhető „színész-újrafelfedezést” azért már korábban is megtette – Jeff Bridges és Christian Bale kedvéért. (Az megint más kérdés, hogy ennyire látványos visszatérés egyiküknek sem sikerült.)
A dél-bostoni rendrakó A
Fekete misében feldolgozott történet, James „Whitey” Bulger felemelkedésének és elbukásának története egy tipikusan amerikai, „mindenki benne volt az évszázad maffiaperében” címkével a piacon jól pozicionálható sztori. Arról szól, hogy az olasz maffia kiszorítása érdekében a dél-bostoni FBI a ’70-es évek elején lepaktál a csak lokálisan dolgozó ír gengszterrel. Bulgert – aki ekkor már a 40-es éveire fordult rá, és egy bankrablás miatt kapott 20 éves börtönbüntetéséből 9-et ült le úgy, hogy abból hármat az Alcatrazban – valamiért sokkal kisebb rossznak látták, mint az olaszokat. Egy helyi ügynökön, a maffiózó egykori gyerekkori barátján keresztül szerzett informátori fedettségét azonban Bulger bő két évtizeden át a saját „szakterületéből” adódóan számára elérhető amerikai álomkarrier elérésére és befutására használja fel – sikerrel.
A 12 évnyi bujkálás után elfogott, és csak 2013-ban (kétszeres életfogytiglani börtönbüntetésre, plusz öt évre) elítélt Bulgerre 11 gyilkosságot sikerült rábizonyítani. Ő saját magát úgy látta és szerette láttatni, mint aki Dél-Bostonban rendet tudott rakni, hogy amíg ő volt a főnök, a territóriumára nem engedte be a kábítószert, és soha nem bántotta a nőket sem. Ez utóbbit a film egyik kulcsjelenete ugyan másként tálalja, de a tényszerű igazsághoz hozzátartozik, hogy Steve „Puskás” Flemmi nevelt lányának – és egyben barátnőjének – megfojtását nem tudták Bulgerre bizonyítani. (Azért nem, mert az eset egyetlen szemtanúja, Flemmi, Bulger ítélet-végrehajtójaként maga is többszörös gyilkos és gyakorló pszichopata volt.)
Mindez több mint kétórás filmben elmesélve is végig leköti a figyelmet. Ebben az egyik, de nem az egyetlen fontos tétel az, ahogyan Depp időről időre, a legártatlanabb szituációban is képes egy pillanat alatt üldözési mániás pszichopatává átváltozni. (Sajnos ennek egy igen kifejlett stádiumba jutott példáját a trailerben le is lövik.) E kiszámíthatatlan átalakulások és hangulatváltások nagyban hozzájárulnak, hogy a film jelentős részében már maga Depp jelenléte elég ahhoz, hogy a frászt hozza a nézőre. Ezt a rendező azzal is tetézi, hogy miközben minden más szereplőnek hagy teret az igazi emberi érzelmek kibontására, a Bulgerrel történt nagy érzelmi drámákat (mint amilyen az anyja halála, a fia és a felesége elvesztése) nem mutatja meg. Nincsenek ilyen jelenetek a filmben, s ezekről csak azért kap közvetve némi informális kapaszkodót a néző, hogy az egyre könyörtelenebbé váló figura továbbra is logikus és érthető maradjon.
Nyikorgás nélkül A film spoilerezésnél fontosabb, hogy Depp kalózfilmes félresiklását követően süllyedni kezdett renoméját (amit a
Mortdecai, a
Vadregény, a
Transzcendens,
A magányos lovas és az
Éjsötét árnyék sem voltak képesek megállítani) nem csupán a hidegrázós sminknek, illetve a valóban jó színészi játékának köszönhetően sikerült helyrebillenteni.
A
Fekete mise ugyanis az a mozi, amely függetlenítve magát a meglehetősen nagyra nyitott televíziós krimi-univerzum látásmódformáló hatásaitól, éppen attól működik, hogy kicsit régimódian forgatták. Nincsenek benne túltolt színek, nincs szuperközeli kép, nem fröccsen vér/nyál a kamerára, és az akciójelenetek kézikamerás megoldásai is kerülik a „realista” szükségkellékként használt finom rángatást. Utóbbi helyett egy-egy finom és lassú svenkelést, ki-variózást vagy egyenletes hátrakocsizást preferáltak.
De ez a rendszer attól is állt össze szervesen, nyikorgások nélküli egésszé, hogy a legutolsó szerepre is ismert, megbízhatóan teljesítő epizodistát szerződtettek. Jesse Plemons, Rory Cochrane, Dakota Johnson, Peter Sarsgaard, Julianne Nicholson, Adam Scott, Corey Stoll mind-mind megrendíthetetlen stabilitást adtak a történetmesélésnek. Az ismét új oldalról megmutatkozó Benedict „Sherlock” Cumberbatch (illetve a „csak” a szokásosat hozó Kevin Bacon) erre építhette rá azt a kicsit távolságtartó, de már-már tiszteletteljes közeget, melyben a két főszereplő, Johnny Depp és Joel Edgerton lubickolhatott. Mert félreértés ne legyen: a
Fekete mise – bár a lapok elsősorban Deppről írnak – legalább annyira Engerton dolgos jutalomjátéka is. Sőt! A film címe valójában inkább az FBI-ügynök lelkének kárhozatára utal, mint az eleve velejéig romlott világoskék szemű maffiózóéra.
Érdekes párhuzam, hogy az alapállás szerint csak másodhegedűs szerepében brillírozó ausztrál színész (aki 15 évet már letaposott a Hollywood-malomban, és újabban forgatókönyvírással is egyre sikeresebb) néhány hete filmrendezőként is debütált, és
Az ajándék (2015) című thrillerben a főszereplő házaspár mögött, az életüket és reakcióikat stimuláló Gordo szerepét osztotta magára, és az „erőszaktevő vs. áldozat” pszicho-drámában hozza is zseniálisan utóbbi figuráját. Pontosan úgy, ahogyan a
Fekete misében teszi; és ezzel a végtelenül lojális, megfélemlített és emiatt folyton kompenzáló alaknak Johnny Depp háta mögül is sikerül nála nagyobbat alakítania.
/hvg.hu/
